Az együttes tagjai: Bede Péter - szaxofon, Jeszenszky György - dob, Nagy Péter - bőgő, Párniczky András - gitár

A fesztivál utolsó napján, szombaton valamivel kétszáznál többen nézhették meg a Kolozsvári Állami Magyar Opera kétrészes előadását a Kék balettet és a Fantasztikus szimfóniát. Ez valamivel több, mint fél ház. A szombat mindig problémás – mondta Miklós Levente, az Udvarhely Táncműhely igazgatója -, fesztiválszervező, városszerte zajlanak mindenféle rendezvények, ballagások, bérmálkozások, érettségi-találkozók ideje van, s ha jó az időjárás – szombaton jó idő volt Székelyudvarhelyen -, akkor a sport, a természetjárás is vonzza az embereket.

A Nigun együttes – OFF programként szereplő – fellépése, mint záróesemény ugyancsak elmaradt a várakozásoktól. Két óra balett után a közönség jelentős része már nem kívánt vagy nem tudott ráhangolódni a klez-jazz-re, a kelet-európai zsidó zenei hagyományok dzsesszesített változatára. Aki azonban ott maradt a kisterembe szervezett esten – azt mondják -, az rendkívüli élményekkel gazdagodhatott.

Zárókő a 6. Tánc Tavaszán

Kedden, május 15-én kiértékelő sajtóreggelire hívta az Udvarhely Táncműhely a sajtó és a közönség képviselőit. Nyilvánvaló, hogy a 6. Tánc Tavasza fesztiválról volt szó, annak utórezgéseiről és summázásáról. Sorra vettük a programokat, mindazt, ami a hat nap alatt, május 7-12., hétfő és szombat között lezajlott. Minden résztvevő egyetértett abban, hogy sikerült bemutatni a honi táncszínházi jelenségeket, a kísérletező szándékot, illetve egy jelentős részét annak, ami ebben a szakmában Magyarországon zajlik. Véletlen volt, hogy a bukaresti Masca társulat nem lehetett jelen, de megígérték, hogy a következőre mindenképp eljönnek. Miklós Levente, a Táncműhely igazgatója szerint visszatérő együttesről van, amely szívesen volt jelen a korábbi fesztiválokon is, s a következőkben is szívesen működik majd együtt vélük.

Egyértelmű az, ami egyértelmű: a fesztivál előkelő helyet vívott ki a város művelődési életében. A statisztikák szerint Székelyudvarhelyen – ellentétben a nagyobb erdélyi városokban tapasztalható jelenségekkel – minden korosztály képviseltette magát, egyáltalán nem hiányoztak a harmincasok és a negyvenesek, azok a tevékeny emberek sem, akik a munkaidejüket megszakítva, egyéb programjaikat elhalasztva jöttek el az előadásokra.

A szombati nap a legproblémásabb – megerősítve Miklós Levente kijelentését, Kosztolányi Kata PR-felelős és közönségszervező is azt nyilatkozta –, de a több mint fél ház a Kolozsvári Magyar Opera tánckarának előadásán, illetve az nagyjából ötven ember, aki vállalta a Nigun koncertjét, azt jelzi, hogy akit igazán érdekelt az ott volt a fesztiválon minden szegmensén, még a kiegészítő OFF programon is..

Korábbi beszámolónkban azt emlegettük, hogy ez a rendezvény-sorozat nagyobb városokban is állta volna a helyét. Így igaz. Talán a szűkös lehetőségek határolják be, hiszen mindössze két helyszínen zajlik. Hosszabb távon szükség lenne a városban egy stúdióteremre, egy változtatható befogadóképességű csarnokra, ahol 50, 70, 100 esetleg 150 főnek tarthatnának előadásokat, ahol használni lehetne a legkorszerűbb hang- és fénytechnikát. Többen nehezményezték, hogy egy-egy produkció esetében érezni lehetett, hogy „nem fér a színpadon”, erre Jére Ágoston, a Művelődési Ház műszaki vezetője adott megfelelő választ: ez a színpad, 8 x 8 méteres, volt olyan előadás, amely 12 x 12 méteres színpadra készült, az igazán komoly társulatok, például a Győri Balett több órát töltött el a körülményekhez való alkalmazkodással, de még így is el kellett hagyni a Magyar rapszódiából az „ostor-jelenetet”, hiszen az első sorokban ülő nézőket veszélyeztette volna a nagyjából öt méteres korbács csattogtatása és körbeforgatása.

Ahhoz, hogy a jövőben izmosodjék a fesztivál, mindenképp szükség lesz egy harmadik, esetleg negyedik helyszínre is, a Székelytámadt vár került szóba, a mellette elhelyezkedő sportpálya, illetve valamelyik kávéház, esetleg egy-egy bérház udvara. Ki kell vinni a fesztivált a városba, hogy szimbiózisban éljen a hétköznapokkal, hogy még inkább helyet vívjon ki a köztudatban, hogy még inkább hasson a környezetre és lakókra. Az Udvarhely Táncműhely maroknyi csapata a következő időszakban is mindent el fog követni a siker érdekében. Szervezésből, kitartásból, pályázatírásból jelesre vizsgáztak. Csak lenne, aki meghallgassa őket a következő évad tervezésénél. Többre és jobbra képesek, valóban érdemesek. És a város is megérdemli, ha azt állítják róla, hogy Székely Fővárossá válhatna. Az ilyen „apróságok” tehetik azzá.

Simó Márton

Az író életművének jelentős része emigrációban keletkezett, maga is többnyire szórványvidéken élt Erdélyben

Egyáltalán nem meglepő, ha ebben a rossz gazdasági helyzetben, illetve a „speciális” erdélyi magyar kisebbségi állapotban a kultúrát jótékonyságra használjuk. Akkor igazi a kultúra, ha közvetlen hatása pozitív, látható és láthatatlan eredményeket hoz. A Balázsfalvához tartozó Tűr magyarsága mindössze töredékét képezi az ottani lakosságnak, óvatos becslések szerint – a legutóbbi népszámlálásról ebben a pillanatban nincsen megbízható adatunk – a városban és a közigazgatásilag hozzátartozó vagy beolvadt nyolc településen mindössze 8%-os lehet a magyarok aránya. Kulcsfontosságú tehát, hogy a magyar felekezetek és civil szervezetek felvállaljanak olyan szerepeket is, amelyek biztosítják azt a kulturális – anyanyelvi – környezetet, ahol a magyar nyelv gyakorolható, illetve újra elsajátítható az identitás-váltás küszöbén billegő kisközösség tagjai által. Tűr plébánosa, Kémenes Lóránd érzi a saját felelősségét és elhatározta, hogy a visszaszolgáltatott helyi Magyar Házat egy többfunkciós intézménnyé alakítja, ha eljut arra szintre, hogy a romos állapotú ingatlant a helyi magyarság szolgálatába állíthassa. A kezdeményezést Erdély-szerte és a határokon túl sokan támogatták és támogatják ebben a pillanatban is.

Lóri atya, Tűr plébánosa

Kulcsár-Székely Attila a Wass Albert írásaiból összeállított egyéni estjével állt az ügy szolgálatába. A színművész a közelmúltban Németországban és Ausztriában élő honfitársaink meghívására előadókörúton vett részt. Tapasztalatairól, élményeiről beszélgettünk, és nyilvánvaló, hogy szóba került a tűri Magyar Ház ügye is.

Kitől származott a külföldi turné ötlete?

Egy szerencsés véletlennek köszönhető. A múlt nyáron Nagy István vásárhelyi színész-kollégámnál vendégeskedtünk Vármezőn. Egyik nap beugrott hozzájuk ebédre és egy kis csevegésre Balog András, Münchenben élő, Marosvásárhelyről elszármazott hazánkfia. Szó szót követett és a beszélgetés a Wass Albert előadásra terelődött. András azonnal felajánlotta, hogy amint hazamegy, megpróbál szervezkedni, hogy kijussak hozzájuk. Decemberre már meg is voltak a helyszínek és az időpontok: München, Nürnberg, Augsburg. Akkor vettük fel a kapcsolatot a Bécsben élő Székely Szabó Zoltánnal, Tutukával, aki Erdélyből kivándorolt színművész, s rendszeresen szervez itthoni fellépőknek előadásokat Bécsben. Úgyhogy bécsi lehetőséghez juthattunk általa. A budapesti, a Káposztásmegyeri Szentháromság plébániatemplomba szervezett program már csak hab volt a tortán. Zsigmond Barna, Csíkszeredában szolgáló magyar főkonzul felesége látta az előadást Csíkban, és ő kérdezte, hogy nem szeretnénk-e Budapesten is fellépni. Nekünk, amellett, hogy nagyon szerettünk volna, kapóra is jött az ajánlat, mivel hazafele így is úgy is meg kellett volna valahol állnunk, hiszen nem lehet 1400 kilométert egyszerre megtenni.

Milyen manapság az emigráns közönség? Milyennek mutatkozik „kívülről” a diaszpóra? Inkább vendégmunkásokból vagy diákokból áll össze az érdeklődők csoportja? Esetleg több évtizede kint élő idősebbekből?

A közönség minden esetben az ott élő magyar közösség volt, függetlenül, hogy Erdélyből vagy Magyarországról kerültek oda. Függetlenül attól, hogy melyik felekezethez tartoznak. Függetlenül attól, hogy vallásgyakorlók-e vagy sem. Nagy volt az érdeklődés, például Bécsben több, mint hetvenen voltak, Augsburgban pedig több, mint százan. És elmondható, hogy volt köztük idős, fiatal, értelmiségi és munkás is.

A Mustármaggal Németországban

Wass Albertnek mostanság milyen a recepciója?

Egészen más, mint itthon. Ott valóban minden szó, minden mondat a szívükhöz-lelkükhöz szól, hiszen az előadás anyagának nagy részét maga Wass Albert is emigrációban írta. Erre az első előadáson, menet közben jöttem rá, amikor láttam, hogy azon részeknél is kezdett könny gyűlni a nézők szemébe, ahol itthon még nem.

Hogy áll a tűri Magyar ház ügye? Hónapok óta zajlanak a jótékonysági előadások. Hány ilyen előadás volt? Még most is szükség van pénzre? A rendelkezésre álló összeg csak a felújításra elég, vagy bútorzatra, üzemeltetésre is jut belőle?

Tudomásom szerint körülbelül 25 000 lej gyűlt eddig össze. Mi három Mustármag előadással járultunk hozzá. Természetesen ez még messziről sem fedezi a szükségleteket. Most azonban a kétkezi munka kezdődik. Önkéntesek fognak segíteni a felújításban. Remélem, hogy a nyári szabadságom alatt legalább egy hétig én is tudok csatlakozni.

Hol és mikor lesz a következő Mustármag-előadás?

http://www.szh.ro/videos/view/1373/jotekonysagi-est-a-turi-magyarokert.html

Jó kérdés, mivel az az 50. előadás lenne, de nem tudom, hogy hol lesz. Egy kicsit innen vissza kellene nézni, és legalább lélekben ünnepelni… Ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a meghívásoktól is függ minden, a legközelebbi  augusztus 20.-ára szól, Szentgericére, ahol állítólag Wass Albert egyik örököse is jelen lesz. Azonban kaptam egy érdekes felkérést: május 24-én egy magyarországi csoport tagjai, akik a pünkösdi búcsúra jönnek Somlyóra, megállnak Marosvécsen Wass Albert sírjánál, ők kértek fel egy rendhagyó irodalmi órára, aminek a gerincét a Mustármag képezi. Úgyhogy ezt is vehetjük az 50. előadásnak. Az író nyughelyénél idézni az emlékét nagyon megtisztelő és nagy izgalommal készülök a feladatra.

Simó Márton

A film plakátja

Valamikor a kilencvenes években ment egy film a tévében. Egy hullát kiásnak, majd újratemetik, de reggelre megint ott van a kert végében. Így megy ez napról-napra, a tettes – egy asszony, aki megfogadja, hogy amíg él, a holttest nem nyugodhat a földben – bíróságon elhangzó szavai nyomán világossá válnak tettének indítékai. Tengiz Abuladze grúz rendező Vezeklés című alkotása, miközben emléket állít a diktatúrában élőknek, az elhunytaknak és a túlélőknek is, a mindenkori önkényuralom összegzésévé vált.

Tommy Lee Jones filmjének, a Melquiades Estrada három temetése címűnek nem sok köze van a Vezekléshez, azon kívül, hogy itt is egy hullát tesznek-vesznek a film első jelenetétől az utolsóig. Itt azonban nem azért ássák ki és temetik újra, mert az elhunyt nem érdemli meg az anyaföld nyugalmát, hanem mert a texasi föld nem a mexikói, mert a választott haza nem a szülőföld, és mert az ígéret úgy jó, ha betartják. Nincsen szó elnyomásról, emberi jogok sárba tiprásáról viszont annál inkább, hiszen könnyebb gyors iramban elkaparni valakit a határmenti homokba, mint felkutatni családját, rokonait, ismerőseit. A seriffnek mindenképpen egyszerűbb, hiszen olyan illegális bevándorlót, akiből tizenkettő egy tucat, úgysem keres senki. A gyilkosnak is jócskán megfelelne az események eltusolása és egyben a második temetés, hiszen így csupán a saját lelkiismeretével kellene elszámolnia, az meg láthatóan nincs neki. Egyetlen, ígéretéhez ragaszkodó ember viszont ugyancsak másként látja a dolgokat …

Melquiades Estrada mexikói bevándorlót véletlenül lelövi egy újonc határőr. A tettes sebtiben elkaparja a hullát, ám az hamarosan felszínre kerül. A mindenkinek jobb ez így alapon hamarosan újra elhantolják, ám barátja, Pete (Tommy Lee Jones nem csak rendez, a főszerepet is eljátsza) elfogja a gyilkost, kiásatja vele áldozatát, majd útnak indul a határon túlra, hogy visszavigye barátját a családjához és megadja neki a végtisztességet. A gyilkos, aki a feleségével éppen a napokban költözött a poros, szürke, eseménytelen kisvárosba, kénytelen elkísérni a különös menetet, és mire a harmadik temetés is lezajlik, már ő sem ugyanaz az ember, aki egykor volt.

A western és road movie különös egyvelege a film, ahol a férfibarátság mindennél többet jelent, ahol a bosszút megbocsátás követi és ahol a nők nem túl fontosak, de jó, ha vannak. Napjainkban járunk, az üzletben plazmatévét árulnak, a szőkeségek plázába mennek, a cowboyok autóval közlekednek és – miután némi orrtörés után hazatoloncolnak néhány illegális bevándorlót – kedvenc sorozatukat nézik. Nem kevés fekete humor fűszerezi ugyanis a filmet, amelyiknek a forgatókönyvét a Korcs szerelmek, a 21 gramm és a Bábel című mozgóképekkel nevet szerző Guillermo Arriaga írta. Itt is felbukkan a mexikói filmesre oly jellemző, több szálon futó, majd egy ponton összekapcsolódó történetvezetés, nem annyira hangsúlyos azonban, mint az említett filmek esetében. Az első néhány jelenet után a lassú ritmusú, a feszültséget folyamatosan fenntartani képes, de a valóságtól nem elszakadó események már lineárisan haladnak előre, egészen addig, amíg újra elrendeződnek a világ dolgai. Ehhez az Abuladze képein körvonalazotthoz képest már másfajta vezeklés kell, egy hosszú út, egy nehezen tárolható hulla és egy seholnincs falu, de ahogyan a grúz film, a Melquiades Estrada három temetése is nehezen felejthető.

Boda Székedi Eszter

Melquiades Estrada három temetése (The Three Burials of Melquiades Estrada, 2005) , amerikai-francia film. Port.hu adatlap

A kortárs táncszínház ősanyja volt

A fesztivál programja csütörtökig a kiadott műsorfüzet szerint alakult. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Midnight Tango című előadásról viszont már a reggeli órákban kiderült, hogy nem fogják a Tánc Tavasza keretei között bemutatni. Hamarosan utánanézünk annak, hogy miről maradtunk le. A műhelymunkáról tanúskodó produkció helyett Wim Weders Pina Bausch-ról szóló filmjét vetítették. Ez is egyfajta nyereség, hiszen fel lehet még hívni rá a figyelmet, s az is előfordulhat, hogy a két vetítés során – a másodikra pénteken 17.00 órától, a meghirdetett eredeti időpontban kerül sor – jóval többen nézik meg ezt a kiváló film-esszét, mint ahányan tervezték.

Ahogyan a víz tükrözi az arcot

Azt vallják a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjai – www.osono.ro –, hogy „a színház csak ürügy”. Az elsősorban középiskolás diákok számára működtetett kísérleti színházi több egyszerű próbálkozásnál. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot (rendezte: Fazakas Misi) egy olyan „darab”, amely sikeresen ötvözi a mozgásszínház, a klasszikus színpadi játék, illetve az irodalmi montázs elemeit.

Színész, rendező, társulatvezető pedagógus

Ha eltekintünk attól, hogy szívesen és jól alkalmazza benne a rendező a multimédiás eszközöket, egy adott pillanatban úgy érezzük magunkat, mintha egy agitációs brigád előadását látnánk, ahol csasztuskákat adnak elő a szereplők és egy hősies rendszerről vallanak bizonyos versidézetekkel. Olyanforma, egyébként, nagyon hasonlít arra a letűnt időkből való propaganda-eszközhöz, csak ez már egy posztkommunista korszakból származó kórdokumentum. Születéssel indul. Annak rendje és módja szerint, megfelelően bombasztikus – vetített – képsorokkal, amelyekben a kinti világ – óvoda, iskola, polgármester, államelnök – fűt-fát megígér az ifjú emberpalántának.Csakhogy: nagyon korán kiderül, hogy már az ötéves kislánnyal is nagy a baj, hiszen az a legfőbb vágya, hogy születésnapjára televízióvá változhasson, mert akkor az apja naponta több órán át foglalkozik véle, illetve nézi, vet rá egy-egy pillantást. Nagyon érzékletesen vonultatják fel a fogyasztói társadalom teljes kelléktárát, s annak nyomorúságos kelet-európai változatát, amelyet az EU ennek a perifériának – az öreg kontinensen belül létező harmadik világnak – juttatott: a munkanélküliséget, a shoppingolás nyomorúságos kényszerét, a vendégmunkát, a szenvedélybetegségeket, a koravén gyermekeket, akik nem kalosnyikovval mászkálnak ugyan, mint Kongóban vagy Etiópiában, de rájuk zúdul, és még mielőtt kifejlődhettek volna, teljesen agyonnyomja őket az információáradatban rejlő üresség. Olyan emberi kapcsolatok jönnek létre köztük a gépek által, amelyek teljességgel nélkülözik az igazi intimitást és a klasszikus értékeket. Itt tulajdonképpen nem nagyon van mit agitálni, bedarálta a konzumidiotizmus a társadalmunkat. Nekünk annyi. Jobb lesz hallgatni és magunkba szállni, amíg nem késő. Vagy már rég túl vagyunk a 25. órán? Nekünk annyi? Biztos, ami biztos: ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tart valós tükröt elénk ez a színpadi játék. Ilyenek vagyuk. Csak ennyik. Esetleg: még ennyik se. Innen, ha nem hagyjuk abba ezt a sok „izét”, nem nagyon létezik semmilyen kiút.

“Kalkutta utcáin láthatóan vannak jelen a haldoklók, de a világ számos országában a fiatalok láthatatlan módon haldokolnak.” (Roger testvér, Taizé)

Pina

Nem véletlenül választotta Wim Wenders ezt a témát, illetve őt a téma. Legalább tizenöt évig foglalkoztatta a művésznő életpályája, követte, vizsgálta életének különböző eseményeit. Tulajdonképpen Pina Bausch hirtelen halála késztette, hogy arra, hogy összeállítsa ezt a filmet, amely a dokumentum-, a portréfilm és a filmes esszé műfaji kategóriáit érintve egy különleges alkotássá vált. Másmilyen nem is lehetett.

Bálint Arthur operatőr-filmrendező

„Nagyon jólesik, hogy így, ilyenkor, az érettségi előtt, a pályaválasztási szezonban került sor erre a rendezvényre, mert – talán – arra is jó lesz, hogy felkeltse a középiskolások érdeklődését a szakma iránt” – mondta Bálint Arthur operatőr-filmrendező a minap a Sapientia EMTE végzős hallgatói vizsgafilmjeiből tartott vetítés alkalmával a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban.„Ez elsősorban tanárként fontos nekem – folytatta -, a másik pozitívum, hogy egy kupacban láthatom azt a tizenegy filmet, amelyet mostani és egykori diákjaim készítettek, akik közül immár többen kollégává avanzsáltak.” A filmes szakmáról, a filmes oktatásról és saját terveiről beszélgettünk.

Mindenkit tanítottál az itt bemutatott filmek alkotói közül?

Igen, hiszen hat esztendő elég hosszú idő az egyetem életében.

Változóban a filmek finanszírozási módszerei. Ez főleg Magyarország esetében érvényes. Romániában pedig kormányválság van éppen, ami tudvalevőleg nem kedvez a kulturális folyamatoknak. És ott vannak az európai pályázati lehetőségek is…

A romániai magyar filmgyártás ma nagyjából a magyarországi támogatási politikától függ. Két éve leállt minden. Elméletileg most újraindulhat a frissen kidolgozott koncepció mentén a munka. Időközben mi megalapítottuk az Erdélyi Filmszövetséget – a Sapientia tanárai közül hárman vagyunk benne – azzal a jól meghatározott céllal, hogy a későbbikben szakmai keretet biztosítsunk azoknak a diákjainknak, akik kikerülve a film-fotó szakról majd a mélyvízbe kerülnek. Hogy ne legyen a továbbiakban az a légüres tér, amilyenben annak idején mi éltünk, amikor a különböző helyeken elvégzett főiskolai és egyetemi tanulmányok után hazakerültünk.

Talán az utolsó igazi magyar filmszemlén voltam jelen az Uránia Nemzeti Filmszínházban egy olyan beszélgetésen, amelyen te magad is ott tartózkodtál, illetve még páran a meghatározó személyiségek közül, akik az erdélyi filmes berkekben számítanak, Lakatos Róbert, Felméri Cecília és Szántai János, illetve az NKA és a magyar kultuszminisztérium néhány illetékese, akik azóta már más beosztásokban működnek…

Igen. Már akkor megfogalmazódott, hogy azt szeretnénk elérni, hogy a romániai kereteket is tudjuk megpályázni. Ehhez szakmai kapcsolatok kellenek. Nagyon nehéz, hogy egyszerre megfeleljünk a bukaresti és a budapesti elvárásoknak. Felméri Cecília a bukaresti egyetemen mesterizik, tehát neki ott most hallgatói viszonya van, ő így alanyi jogon részesülhet bizonyos keretekből, ahogyan mi is finanszírozzuk a hallgatóink kötelező vizsgafilmjeit a képzés során, hozzájut a törvényes lehetőségekhez. Bukarest egy teljesen más világ. Nekünk ott is el kellene igazodnunk. Én egyelőre dolgozni járok oda, vannak bizonyos filmtémáink – kisjáték- és dokumentumfilm kategóriában – a román kollégákkal.

Emlékszem, hogy éppen a Lakatos Robert által rendezett Bahrtalo! című neorealista játékfilm példa erre. Dokumentumfilmként indult s aztán szép lassan egy koprodukciós nagyjátékfilmmé nőtte ki magát (2008, 80’)…

bahrtalo-elozetes-erdely-cigany-becs-egyiptom-Z2Gk37Xz7P876j30

Egyedi eset volt. Olyan értelemben, hogy a film készítői maguk kerestek támogatókat, alkalmi szponzorokat. Így gondolkodva, akár több ilyen produkciót is felsorolhatnánk. Személyes kapcsolatok révén jöttek létre. A Barthalo! egyébként magyar filmnek minősül, mert az Inforg Stúdió rendelkezett benne a legnagyobb önrésszel, egyébként magyar-osztrák-német-román koprodukció ez a mozi.

Hogy állsz a saját játékfilmeddel? Tudom, hogy másfél-két éve elkezdtél egy udvarhelyi filmet…

A nagy trükkre még várni kell

Az nem az enyém, négyen vagyunk benne udvarhelyiek: Bálint Ibolya, Fecső Zoltán, Jakab Ervin és jómagam. Ez egy szkeccs-film lenne. Annyit, hogy nagyjából a felét forgattuk le, és hiányoznak az utómunkák. Ennél a nagyjátékfilmnél elfogyott a pénz, és egyelőre konkrét ígéret sincs.

2SVXkeU3eC8

Látjátok, hogy a fiatal román filmesek miket követnek el?

Elég kevés időm volt mostanában román filmeket nézni. Ismerem a módszereiket, azt a dokumentarista eszköztárat, amely hozzásegíti, hogy a mai témából mai filmet forgassanak. Valóban nem magasak a ráfordított összegek, de akkor is kell utazni, kell technika, kell honoráriumot fizetni az operatőröknek, s még akkor ott van a színészek honoráriuma… Nekünk most a low budgetre sincs pénzünk. Egyébként most interjúvoltunk Bukarestben olyan fiatal lányokat, akik az emberkereskedelem hálójába kerültek és gyakran kiskorúakként kényszerítették őket prostitúcióra. Én ebben a sorozatban csak operatőr vagyok, végrehajtom az instrukciókat. Ez olyan dokumentálás, amit majd konferenciákon használnak, illetve a prevenciós munka során. 14-15 évesen estek át ezen a traumán ezek a lányok, ma sem többek 17-18-nál, éppen a felnőtté érés határán járnak, de már egy emberéletre is túl sok trauma nyomasztja őket. Ez az egyetlen román szakmai kapcsolatom működik ebben a pillanatban.

Mi a helyzet a szituációs dokumentumfilmekkel, azzal a műfajjal, amelyben komolyat alkottál, s jó párral hangos sikereket értél el, hiszen több helyen bemutatták és fesztiválokon díjazták őket?

Újraindulni látszanak ezek a projektek is.

A magyarországi közszolgálati televíziók az elmúlt időszakban új helyre költöztek. A szakmai háttereteket képező Duna Műhely és a Dunatáj Alapítvány immár nem a Duna Televízió közelében lakik. Ez a tény nem jelenti azt, hogy kiszorultok a pesti körforgásból?

Nem hinném. Kétségtelen, hogy hosszú éveken át egy szerencsés véletlen volt, hogy a televízió épületében lehetett, szimbiózisban élt a szerkesztőségekkel, de nem hinném, hogy csökkenne az érdekérvényesítő képessége, hiszen azelőtt is külön-külön státusszal rendelkező intézmények voltak. A szakmai háló megvan, hiszen a téma- és érdekközösség ma is fennáll, és ott van az a tanári-tanítványi háló, amely e nem túl népes csapat tagjai között létrejött… A baj az, hogy a magyar dokumentumfilm manapság nem kell senkinek. Annyira sajátos módszerekkel készül, annyira periférikus, hogy a nemzetközi társaságok rájuk sem néznek. Egyébként – például mondom – az angolszász televíziózásban, ami a világ jelentős részét meghatározza, a dokumentumfilm is olyan magas költségű, mint a játékfilm. A magyarok ezt nem engedhetik meg maguknak, de azt sem, hogy ez az érték, ez a dokumentarista látásmód elsikkadjon.

A Sapientián működő tanszék hasonlít-e egy klasszikus művészeti vagy médiás műhelyhez? Mennyire művészet, amivel ti itt oktatókként foglalkoztok? És mennyire vizuális kultúra? Illetve milyen mértékben jelent média-oktatást?

Én filmművészeti főiskolát végeztem Budapesten (operatőrként). Nyilvánvaló, hogy ott is inkább, akárcsak Bukarestben (rendező szakon), a művészképzést ismerem. Tudni kell azonban, hogy a hazai, azaz az erdélyi középiskolákban, még a művészeti tagozatokat vizsgálva sem létezik megfelelő szintű vizuáliskultúra-oktatás, médiaismereteket nyújtó képzés, holott manapság minden a mozgóképre, a televíziós kultúrára van kiélezve. Nagy szerencse, ha valamelyik líceumban felbukkan egy-egy szakértő és kellőképpen elkötelezett tanár, de ez ritkaság. Egyetemünkön egyfajta alapozásra is szükség van, fel kell zárkóztatni a hallgatókat bizonyos szintre, ahonnan indulhat a professzionális és a művészeti képzés. Annyi azonban biztos, hogy a mai fiatalok szívesen kísérleteznek a filmmel, mert a formanyelvet magukhoz közelállónak érzik, s szívesen alkalmazzák.

Látni lehet a minimalista eszközökkel filmeket készítő fiatalokat? Okos-telefonnal vagy kézi kamerákkal készült kisfilmeket lehet látni a facebook-on?

Látom. Nyilvánvaló, hogy találkozom a jelenséggel, de ez csak részfeladat. A diákjaim, illetve a még fiatalabbak is készítenek rövidfilmeket házilagos eszközökkel, látni a web-sorozataikat, a blogjukra elhelyezett próbálkozásokat, de mi nemcsak a televízióval foglalkozunk, hanem az igazi mozival, azzal a mozgóképpel, amelynek minden négyzetcentiméterét meg kell komponálni, s amely arra való, hogy óriásképernyőre vagy filmvászonra kerülve váljék láthatóvá. Én nem vágyom nagy dolgokra, az élet apró jelenségeit szeretem feltárni, azokat a titkos rezzenéseket, és ezt a tudást, ezt a fajta érdeklődést szeretném átadni a hallgatóimnak. Tehát fel kell készíteni a diákokat elméletileg, és a későbbiekben arra is, hogy a 3 + 2 év alatt, tehát az alapképzés és a mesteri képzés során elsajátíthassák a legkülönbözőbb technikák kezelését, forgassanak HD-ra és cellulózra egyaránt, rendezzenek saját filmet és kialakuljon mindenkiben az a bizonyos készség, hogy rámozdulhassanak a szegmensre, amely alkatilag a legközelebb áll hozzájuk.

Bálint Arthur operatőr-filmrendező

1970-ben született Zetelakán, Székelyudvarhelyen érettségizett (1988). A rendszerváltozás után néhány évig különböző helyi televízióknál dolgozott Székelyudvarhelyen, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőri diplomát, ezt követően Bukarestben film- és televíziós rendezői képesítést szerzett. 2007-ben néhány kollégájával létrehozta a Transikon Egyesületet, amelynek az a célja, hogy szervezett keretet biztosítson a munkájuknak. Több jelentős hazai és nemzetközi díj birtokosa. Rendezőként a Poros öltöny, a Kisvárosi mozi, az Ikrek és az Ingyenkoporsó című filmjeire büszke. Operatőri munkái közül az Apró örömök, a Csigavár, a Moszny, a Nem! Nem! Nem! és a Kampány a Hargitán címűeket sorolja fel legszívesebben. Jelenleg tanársegédként is dolgozik a Sapientia Tudományegyetem Természettudományi és Műveszet karának Média Tanszékén.

Simó Márton

Jelenet az előadásból

Az első napon a sepsiszentgyörgyi M Studio Mint a fagyöngy című műsorát láthattuk, a Duna Táncműhely a Himnusz című előadással mutatkozott be. Miklós Levente a színházterem előcsarnokában köszöntötte a megjelenteket. Pár szóban ismertette a hat fesztiválnap során látható produkciókat és kevéssel 7 óra után – ezúttal tízpercesre rövidült az ilyenkor szokásos negyedóra – kezdődhetett a rendezvénysorozat nyitánya. Az előtérbe kávézó-asztalokat helyeztek, büfét üzemeltetnek, hogy hangulatosabb és otthonosabb legyen a hangulat. Mind a két előadáson telt ház volt, a közönség maximálisan igénybe vette a hely adta lehetőségeket. Lábon-állásra, ki-be járkálásra egyik helyszínen sem volt lehetőség. Aki olvasta Abé Kobónak A homok asszonya című regényét, az mindjárt felismeri a díszletben a szimbólumokat, és rájön, hogy egy roppant egyszerű, ám annál komplexebb helyzetben látja viszont a csapdába került rovargyűjtő tanárt.

A kelepce végül is nem más, mint lehetőség arra, hogy ott minimális eszközökkel ugyan, de mégiscsak megvalósítsa valaki az elképzelései egy részét. Értelmét látja így a létezésnek, pedig valóban szűk térben él, ahol valamennyi látszata mégiscsak van a munkájának. Hogy a nagy dolgokat – milyen nagy dolgokat? –, amelyekkel tele van az életünk – ó, azok a merész ívű elképzelések! –, azoknak mindössze elenyésző töredékét vagyunk képesek valóra váltani – vagy még azt sem! –, szóval a nagy durranás elmarad ezen a földi pályán. A férfi végül kiengedi, felengedi a világba az asszonyt, aki oly hosszú ideig elzárva élt a homokkráter mélyén. Marad, mert értelmet sejt odalent.

Az előadás plakátja

Az M Studio kiváló érzékenységgel közelítette meg a témát. A díszlet érzékletes, könnyen mozgatható, multifunkcionális, a jelmez is a célnak megfelelő és a kelléktár olyan szűkös, amilyennek ebben a zárt térben lennie kell. Mindehhez két ember kellett a Férfi (Veres Nagy Attila) és a Nő (Nagy Eszter), akik felépítik a közel másfél órás játék szerkezetét. Az M Studio produkcióinak lényege, hogy a mozgást igen gyakran sikeresen elegyíti a szöveggel. A mozdulatok, a gesztusok vinnék ugyan előbbre a cselekményt, csakhogy erre még ráerősít a szöveg. Jelen esetben a Férfinak volt jelentékenyebb a beszéde, hiszen óriási feszültségek halmozódtak fel benne, amikor a tevékenynek és értelmesnek hitt kinti világból alázuhant a homoknak poklába.

Veres Nagy Attila a Férfi szerepében

Veres Nagy Attila rendelkezik azokkal az adottságokkal, hogy ennek a feladatnak eleget tegyen. Az ő esetében a dikció erősebb volt a mozgásnál. Nagy Eszter a mozgása által volt markánsabb nő. Adott pillanatban a Héja-nász az avaron című Ady vers hangulata idéződött fel bennünk. Ember-nász volt ez a homokban. De asszony és ember közötti harc is.

Nagy Eszter a nő szerepében

Mindkét művész a maximumot adta, olyannyira, hogy a párviadalban, majd a barátkozó ölelkezésben – stúdiótérben voltunk! – követni lehetett, ahogyan elárasztotta őket a veríték, érezni lehetett az egyre gyorsabb szívverések ritmusát, és tanúi voltunk annak is, amint a horzsolások és a zúzódások keletkeztek a testükön. Hiteles, szép játék volt, amely után indokoltnak látszott a férfi önkéntes fogság-vállalása.

Himnusz

Valami hiányzik. Pedig minden megvan: gazdag motívumkincs – zenében, öltözékben, mozgásban, azaz népben és nemzetben –, látjuk, hogy hatalmasat lehetne alkotni. Valamikor mintha összeállt volna a kép, de ma már nem működnek a lényegi tartalmak, nem úgy hatnak a vektorok, hogy harmóniát alkossanak. Mint amikor sok-sok lóerő szanaszét hat és a mozdony nem sínen halad egy cél iránt, hanem szétzüllik ezernyi apró hangyává, s megannyi jelentéktelen sínecskén fut a semmibe. Vagy sehogy. Csak úgy van. Elvan. És nincs neki különösebb értelme. E szerteszét húzással az erők szétszabdalják az ünnepi gravitációt. A mintegy egyórás darabban folyamatosan zajlanak a próbálkozások, hogy összeszervezzék egyazon akarat köré a tartalmat. Olyan magyarosch ez az egész. Sokan a karácsonyi ünnepkörre gondolhatnak a táncjáték kapcsán. Bennünk inkább a nagy-magyar valóságot idézte a sok lufi – a törékeny nesze semmi –, a vitézkötés és az elhangzó dallam-töredékek füzére, meg az ismerős mozdulatok sora, amelyekből nem állt össze sem a palotás, sem a csárdás, de még a legényes sem. Hol a férfiak, hol a nők vették át a kezdeményezést, hol kevés, hol még kevesebb, hol semennyi sikerrel. Gyönyörű volt. Lehangoló. És kiábrándító. A feltöltött motívumok jóvoltából az ünnep, a rendszer, mondjunk egy nagyot: a nemzet, a kultúra még működik. Crescendóban tobzódik bennünk, körülöttünk, velünk minden. Pazar(ló) a létezésünk. Mintha duracell-nyuszik lennénk a valóság show-jában és az utolsó előtti pillanatokban, a végső és végzetes leállás előtt visszafoghatatlan lendülettel égetjük ki magunkból az energiákat. Csak úgy.

Juhász Zsolt rendező-koreográfus külsős művészeket is hozott a produkcióba, Lázár Eszter a Pécsi Balett szólistája volt, Baranyai Balázs a kortárs tánc világából érkezett, ifj. Zsuráfszky Zoltán a Állami Nép Együttes szólistája, Vida Gábor a Közép Európa Táncszínházban vált ismertté, míg a Duna Táncműhelyből Bodor Ildikó és Bonifert Katalin lépnek színpadra. A zenészek: Bakai Márton (hegedű), Pribay Valéria (cselló), Szalay Tamás (nagybőgő).

Ezt a darabot 2010 óta játsszák. Kétségtelen, hogy az egyik legjobban kimunkált alkotás, amelyhez a fesztiválon kívül nem nagyon van esélye a székelyudvarhelyi közönségnek.

Simó Márton

A fesztivál 2. napján:

19 óra: Amit akartok… avagy előjáték a Vízkereszthez – Udvarhely Táncműhely (Székelyudvarhely);

21 óra: Dívák – GroundFloor Group (Kolozsvár).

A fesztivál plakátja

Hétfőn este kezdődik és szombatig tart a 6. Tánc Tavasza Tánc- és Mozgásművészeti Fesztivál Székelyudvarhelyen. A fesztivál nyitása előtti sajtótájékoztatón Miklós Levente igazgató elmondta, hogy ebben az évben lesznek visszatérő vendégeik is, de nagy hiányzójuk is van, a bukaresti Masca Színház, amely nem tudta elhozni a tervezett produkciót. Ettől eltekintve azonban igyekeztek magyarországi együtteseket is meghívni (a nemzetközi hírnévnek örvendő Győri Balettet és a Duna Táncműhelyt), odafigyelnek a diákokra is, akik egy-két éven belül akár meghatározó szereplőivé is válhatnak a hazai táncművészetnek, illetve fórumot hoznak létre a hazai (magyar) mozgásszínházi társulatoknak, hogy lehetőségük legyen az egymás és a Székelyudvarhely közönsége előtti bemutatkozásra.

A Kossuth Lajos utca sarkán délkor a Romarta üzletnél kezdődő és más helyszíneken folytatott villámcsődülettel azt akarta elérni az Udvarhely Táncműhely menedzsmentje és tagsága, hogy az emberek álljanak meg egy pillanatra, vegyék észre, hogy mire akarják felhívni a figyelmüket.

Miklós Levente, az Udvarhely Táncműhely igazgatója

Új keletű eszköz a flashmob, de hatásos is, hiszen olcsó és benne működik a hétköznapban. Lehet, hogy sokan elsiettek a táncosok mellett, de jó páran azonban megálltak egy-két percre. Tudomásul vették, hogy hat estén át alkalmuk nyílhat a színvonalas szórakozásra és kikapcsolódásra. Bár sokan lennének, akik nézőkké szegődnek, ha felfigyelnek a Táncműhely környékén zajló értékes munkára!

A Táncműhely tagjainak egy csoportja

Ezért volt villámcsődület, ezért osztogatták a műsorfüzeteket és a szórólapokat. Tulajdonképpen élő plakátként viselkedtek a művészek, eltáncolták, elmondták a legfontosabb információkat, hogy minél kevesebben legyenek, akik lemaradnak a hírekről.

Csődületre várva

Érdektelenül tovasiető járókelők?

Még egy utolsó telefonhívás...

...és máris ott vannak, akiket talán sikerül meggyőzni

Ez a hét többnyire a táncról szól

Az első napon

19. órától a sepsiszentgyörgyi M Studio Mint a fagyöngy című előadását játsszák (a produkció Abé Kobo: A homok asszonya címet viselő regénye alapján készült) a Művelődési Ház nagytermének stúdióterében;

21. órától a Himnusz látható – a Duna Táncműhely (Budapest) jóvoltából a hangversenyteremben.

Simó Márton